Szombaton a nehéz és szürke nappalok városába megyünk, pontosabban annak egyik kerületébe, az ősi Diósgyőrbe. Nem lehet most valami nagy hangulat arrafelé, az egész magyar első osztályú mezőny seggét nézni, pláne egy teljes szezonon át, - brrr, belegondolni is rossz, legyünk hát tapintatosak és kedvesek a helyiekkel. Magyarországnak arra a vidékére megyünk, ahol a legrégebben pattog a labda, régészeti leletek szerint már a paleolit korban is számtalan szurkolói csoport szerveződött itt. Persze, túlzás lenne, már ezeket brigádokat is a szorgos acélvárosiak elődeinek beállítani – de tény, mire az első magyar ultrák, a rettegett Miskócok, a hegy lábához érkeztek, évtizedek óta jól szervezett bajnokság zajlott már ezen a vidéken. Ezekről a szezonokról keveset lehet tudni: az biztos, hogy legnépesebb tábor a Sötétkapu és a Papszer oldalán gyűlt össze, de nagy volt a nyüzsgés hétvégenként a Tetemvár ősi stadionjának környékén is. A Miskócok gyorsan a helyi erők fölé kerekedtek, a környék egyeduralkodói voltak, több mint 300 évig. Ekkor viszont a klub vezetőinek néhány rossz döntése, illetve a politikai erőviszonyok rossz mérlegelése súlyos katasztrófához vezetett. Az 1300-as évek legelején ketten folytattak fogcsikorgató küzdelmet az MLSZ elnöki székéért: Károly Róbert és Csák Máté harcában a Miskócok az utóbbi mellé álltak, ami nem volt jó ötlet. A győztes Károly Róbert elkergette a Miskócokat a stadionok környékéről is, a csapatot több osztállyal lejjebb sorolta, profi szinten, a városban szinte megszűnt a játék. De csak néhány kilométerrel odébb költözködött. Nagy Lajos király, - aki később, több alkalommal is, otthonában mosta le a nagyhírű Napoli csapatát, - a szomszédos kisközségben, Diósgyőrben kezdett grandiózus mértékű stadionfejlesztésbe, - az idők szavára hallgatva, várfelújítással egybekötött beruházást bonyolított le. Olyan volt az egész, mint ami Akasztón történt a 90-es években, azzal a különbséggel, hogy a diósgyőri befektetések busásan megtérültek: 1364-ben Miskolc városát és környékét egyszerűen a diósgyőri uradalomhoz csatolták, vagyis egy darabig úgy nézett ki Dávid nem csak legyőzi Góliátot, hanem be is falja őt. De, ahogyan manapság a Diósgyőr sikerkorszakai legfeljebb csak néhány hónapig szoktak tartani, a középkori dőzsnek is hamar vége lett. A klub a tulajdonosok, azon belül is elsősorban a női ági rokonok, kevésre becsült játékszerévé vált, röviddel később pedig a Gencerbirligi fiókcsapata lett. A török szurkolói dalokat 100 évig visszhangozták a környék utcái, ezután csendesebb időszakok következtek. A két klub, a Miskolc és a Diósgyőr, afféle testvércsapatként, de önállóan működött. 1870-ben tőkeerős szponzor érkezett, a korábban Hámorban működő Acélművek Diósgyőrbe tette át a székhelyét, ez rövidesen a két klub fúziójához vezetett. A felépülő vasmű immár fizikailag is összekötötte a két települést, majd még szorosabbá tette a kapcsolatokat a munkásbérkaszárnyák kialakulása, hiszen az itt élők mindkét klub számára potenciális szurkolói bázist jelentettek. Már a 20. század legelejétől busz- és villamosközlekedés kötötte össze Miskolcot és Diósgyőrt, a formális egyesülésre azonban egészen 1945-ig kellet várni. Ekkor viszont nem csak Miskolc és Diósgyőr fúzionált, 1950-ig több kisebb csapat is betagozódott (a Hejőcsaba, a Görömböly és a Hámor). Az új egyesület, amely Diósgyőr néven nevezett a bajnokságba, jó ideig a kor második legnagyobb klubjának számított.
