Mondják, ha egy szurkoló nagyon nagy sötétségbe ér, mondjuk életútjának felén, az utolsó, akire számíthat, az éppen a hőn imádott klubja. Egyszerű: ha kirúgnak egy fanatikust a munkahelyéről, a csapata tutira kikap a kupában egy amatőr brigádtól, lehet, hogy még aznap. Hiszek az ilyesmiben, így aztán féltem az ETO meccstől, mint a tűztől. Hétfőn még csak egy szaros, esős 0:1-et éreztem, de aztán volt egy kisebb dimenzióugrás, az idő meghajolt, így ma délutánra már egy szűk zakó is álomnak tűnt, attól rettegtem, kitömnek minket. Csukott szemmel néztem a meccset, mindenre felkészültem. De nem! Hurrá! A Fradira igenis számíthatok, a Fradi szeret, a Fradi törődik velem! Előbb jött a cseh vitéz, akit szeretünk, és bevert kettőt 15 perc alatt, hogy megnyugodjak. Aztán meg cselek jöttek, mindenkitől, lőtt passzok, helyzetek, hozzá futottunk, szaladtunk, becsúsztunk, meg blokkoltunk. Mindenki. Látszott a Fradi. Szegény Pinyő, négyből csak megvan a nulla, de nagy baj nincs, a medálnak azért tetszett, gondolom. Ma mindenkinek akkora önbizalma volt, mint egy ház, - és mindenki jól játszott. Jé... Ilyen mikor volt? Öt forduló után 10 ponttal állunk, nem rossz, de a java most jön. Kellett ez a játék a kültelki túra előtt!
Ranilovic 6 – Balog 6, Csizmadia 6, Junior 7 – Maróti 7, Józsi 6 – Rósa 6, Tóth 7 – Schembri 7, Heinz 8, Andrezinho 7
