Az vagy nekem, mi testnek a kenyér tavaszi zápor fűszere a földnek, legszívesebben ordítva szavalnám a nagy lándzsarázó sorait, mondjuk Ferenczi Pista ablaka alatt, lágy mandolincincogás mellett. Annyit fikázom őt is, meg a csapatot is, hát, amikor ilyen édesek, csak ellentételeznem kellene valahogy. Túlzás lenne mondani, hogy leigáztuk a hurkásokat, de lebrusztoltuk őket emberesen. Miért ne hihetnénk mi egalább, hogy a hurkások azért voltak ma ilyen kutyák, mert a Ferencváros lehetetlenné tette, megtörte, ledarálta, felkoncolta őket, valósággal kiszívtuk a seggükön át e levegőt, na. Jó, az első félidő vége felé, utána meg éppen Tóth tábornok irtózatos gólja előtt, számunkra ma még kissé perverznek tűnő tempóban játszottak a jó kondások, de hála a zöld-fehér szakállú vezérszurkolónak csak néhány percig tudták ezt hozni, mi meg ekkor sem estünk szét, nem fostunk be, harcoltunk ameddig csak bírtunk. Végre nem a tábor volt a legjobb, ezért külön hódolat a csapatnak, mert szurkolást sem volt semmi ma felülmúlni.
Én így láttam (1-es (Senki)-től, 10-es (Puskás fele)-ig)
Megyeri 6 – Csizmadia 6, Tutority 7, Dragóner 6, Stockley 6 - Tóth B. 7, Doherty 5, Adnan 5, Kulcsár 5 – Elding 6, Ferenczi 6
