Néhány óra és folytatódik. Azt még nem tudni mi, mármint nekünk, mert a többiek valamiféle bajnokságot játszanak, az igaz, mi viszont, több, mint egy évtizede már egészen mást, - háborúsat. Néha beszállunk ugyan kamuból a buliba, ahogy esik, úgy puffan,  de nem ez a lényeg, mert nekünk holmi labdázgatásnál sokkal fontosabb dolgunk van: küldetésünk, hogy megmentsük a Fradit, azaz magunkat (és a Hazát, de mindez egy és ugyanaz).

 Az előjelek jók. A holtszezonban senkit se igazoltunk, viszont a felkészülés végére, az amúgy ügyesen egyben tartott keretet, összehangolt munkával rátoltuk a xanakszra, nem elhanyagolható mellékhatásként, a tél nagyrészére derűssé varázsoltuk az ellenszurkerek (jellemzően szintén sivárszürke) hétköznapjait. Mert ezek vagyunk mi: a Ferencváros 2011. Még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó szezonunk, van ennek jele bőven (pl. 911). Mindennek vége szakad egyszer, lehet tényeg eljött most a mi időnk, dehát ki szégyenli azt, hogy meghal? Csak egy a fontos: a csúcson hagyni abba. Önteltek voltunk, békétlenek, miközben nem jártunk templomba se, helyette hamis bálványokat emeltünk és azok előtt hajbókoltunk. Haragvó atyánk elfordult ezért mitőlünk, a kiválasztott klubtól, azért hogy bölcsebbé és erősebbé tegyen minket. Mi viszont egyre csak butábbak és gyengébbek lettünk, így most már az is lehet, hogy a dühös fehérszakállú elveszi tőlünk a templomunkat is. A végén még kiüldöz minket Budapestről. Berán, Lissauer, Borbás, Weisz, Oláh, Braun, Pokorny Kovács, Scheibel, Manglitz, Gorszky, Bródi irgalmazzatok nekünk, még akkor is, ha nem bántuk meg bűneinket. Verjük le a Kecskemétet!