Vasasék 100 évesek lassan, komolyabb sikereket viszont csak a 40-es évek végétől értek el. Apró véletlen, hogy ekkortól számítható a klub és a hazai kommunista párt meglehetősen mély egymásra találása is. Első bajnoki címüket az 1957-es csonka bajnokságban söpörték be, - amúgy is vidám idők voltak, az őszi szezonnak betett a forradalom, majd annak szétverése, a tavaszi reményeket pedig éppenséggel nem erősítette a párt csapatának, addig tényleg példátlan, diadalmaskodása.

Dőlt a zsé a munkáscsapathoz ezután is, a klub elnöke egy ideig maga Kádár is volt – egészen sima arcú szurkertársak kedvéért, ő akkoriban a haza Sith nagyura, az elvtársak elvtársa, az akkori emberek emberének az embere volt. Valaki egyszer azt mondta, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek, úgyhogy, tegyük is ezt, simogassuk meg piros-kék vérű barátaink buksiját, gyámolítsuk őket, hiszen súlyos terhet cipelnek: kizárólag a hatvanas években volt vidám dolog Vasas szurkolónak lenni. Négy bajnoki címet sepertek be ekkor, egyáltalán nem pite csapattal, leverték a Realt is. Még ugyan a hetvenes években is összejött egy diadal, de a nyolcvanas években már annyi se, és azóta is csak a túrós, évről évre, ez borzasztó lehet. Tény, a hazai állampárt szerencsétlen megerősödésével megjelentek, szerencsés kimúlásával pedig eltűntek a Vasas címei, és ha ez a kettő tényleg ilyen szorosan összefügg, akkor én minden jót kívánok piros-kék szurkertársaimnak, a magánéletben, de klub szinten szart se, még egy intertotós selejtezős kört se, ez valóságos nemzeti érdek lehet. Főleg, mert már biztos, hogy azért az új évezred sem marad már Vasas bravúr nélkül, hiszen 2006-ban sikerült kieső helyen is az első osztályban maradni, - a jó angyalföldiek áldozatai, ki ne tudná, éppen mi voltunk. Azt nyilvánvalóan durva csúsztatás lenne állítani, hogy kizárólag csak a Vasas miatt szopunk már sok-sok éve, de azt vitatni nem nagyon lehet, hogy a négy évvel ezelőtt szánkba nyomott jókora bráner körül, bizony, igencsak lelkes matattak piros-kék kezek.